A jelenből szólva a mindenségről Proics Lilla (2009-04-27 12:34:37) A szerethető dzsesszt intim, kommunikációigényes, tehát diszkrét helyen, helyzetben szerencsés játszani, ahol a zenének nem kell semmit legyőznie. Vasárnap az erő teljességében, a testesség és a légiesség (és még mi minden más) optimális elegyeként került a közönség elé az este, a Jelenben. A belső-trafik melletti hely pont ilyen – a koncert elején még a levegőztetést is kikapcsoltatja a formációt irányító játékos, Grencsó István. A Jelenben megjelent zenészek körbeállták a vendéget, aki pillanatok alatt részese lesz a játéknak, mintha csak öröktől fogva a zenében lenne benne. Kezdéskor a négy fúvós nyit. Finoman, mintha tojáséj leple alatt lennénk (ott is vagyunk, mint kiderül az első plafonámulatban), úgy szólnak a fémekben a lelkek. Aztán látjuk Grencsó hátát is, ami teljesen megszokott tőle, nyilván ilyenkor titokban gyakorolja a koboldarc fúvósokra, vonósokra és ütősökre című, kamaradarab ráeső szólamát, hogy ezt cifrázza majd visszafordulva, csak már komolynak tűnő arccal. A vonósok belemelegítenek, aztán megmutatkoznak a dobok, cinek. Dresch Mihály pedig lecseréli egy árgyélus kismadárra a szaxofonját, az este folyamán nem is egyszer. A közönség úgy helyezkedik el térben és időben, mint a hetes buszon délután a Keleti pu.-t közelítő járaton. Márkos Berci egyszercsak belecsap a húrokba – és ezt most nem képletes, mert rosszgyermek módjára vássák a hangszert – egy pillanat múlva úgy játszanak mind a kilencen, mint az ördögök. Aztán Benkő Róbert a bőgője mögül csibészül visszanéz a csellistára, lévén elsőként követte őt a ramazuriba, hogy az élénk közös lüktetés továbblökje az időt, ami pedig gurulni látszik. A Jelen belseje nem az Opera, így a zenészek sem hagyják lépten-nyomon tapsikolni a közönséget: a több, mint másfél órát lenyomják két trackben. Az első hamar véget is ér, a második kezdetén pedig Grencsó már visszatérő dallamfoszlányokat, mint siratóénekeket emleget. A többiek szervezetten és spontán is követik. Indulj el egy úton, fújja oda a kollégáknak, szerencsénkre mi is halljuk – mellékesen a mindenség harmóniájának pillanatnyi hangjait halljuk. A vendég szavakkal ugyancsak elmondja ezt: jelentése van annak, amit hallunk és szíve. Aki itt ült, állt, támaszkodott, az biztosan értette: a természet mi vagyunk, ez a mi természetünk.