Borúra háború Proics Lilla (2009-04-21 19:10:37) Az 1955 óta évente egyre több helyen megtekinthető World Press Photo kiállítás holland kezdeményezésre született, amelynek célja eleinte a sajtófotósok munkájának népszerűsítése volt. Ez mára, mondhatjuk, megvalósult: a vándorkiállítást az utóbbi időben évente legalább kétmillió ember tekintette meg. Legutóbb 125 ország fotóriporterei neveztek több mint 80 ezer képet, a szakmai zsűri ebből 185-öt tárt a közönség elé. A pécsiek immár másodszor nézhetik otthon a kiállítást. Idén ráadásul egy izgalmas térben, a Bachman Zoltán vezette építésziroda tervei szerint felújított helyen, a Cella Septichorában – amely a 2008-as vándorkiállítás záróhelyszíne. Néhai sírok közt járunk, a fotók mellett ókeresztény temetkezési szokásokat bemutató ábrákat és feliratokat is látunk. A nyersbetonnal és fémrácsokkal kiegészített teret üveggel fedték le, a Dóm téren átsietőket ekként alulról csodálhatja a kiállítás közönsége, ha némelyik kép láttán az égre tekint. S hát akad okunk égre tekinteni, mert a kiállítás története háborúk története. Az ötvennégy évből nem múlt el egy sem harcokban készült képek nélkül. Keserves azzal a bizonyossággal gondolni a világra, hogy háború ugyanúgy lesz továbbra is, mint mondjuk tavasz vagy holdtölte. Vigaszt erre a Hír kategória fotó, illetve képriport első díját elnyerő Gárdi Balázs képei sem adnak, ám az afgán területeken zajló háborúban készített képeivel túlmutatott a riportfotózás szakmai ismérvein. A díjazott magyar fotós képei óhatatlanul is felidézik Robert Capa, a műfaj egyik alapítómesterének idevágó híres mondását, akkor nem mentél elég közel, mert Gárdi Balázs egészen más relációban dolgozik: a zajos fekete-fehér fotókon, ahogy a helyi látomásos költő dalolja, a fény megcsillan a pillanat késhegyén. A Hír kategória egyedi képe pedig a közel kétezer éve szinte minden jelentős és jelentéktelen művész által megfestett – madonna gyermekével – témát dolgozza fel. Gárdi Balázs kétségek nélkül mellőzi a nagy gesztusokat: a fiát tartó afgán apa(!) felfelé tekint, az örök fájdalom és hiábavalóság időtlenségével – ízléssel mutatja a drámát, hogy mellettük egy másik férfi is látható a képen. Gárdi Balázs (másmilyen merészséggel, mint Capa) pontosan tudta, mit fotóz: mértékletessége, eszköztelensége minket is kényszerít látni, amit nézünk. Szép lenne, ha a majdani háborúk elindítói ilyen képek láttán megértenék: senki nem szeretne ott lenni a tányéron. Hasonló esztétikai igényesség mutatkozik a Korunk kérdései kategória nyertes Brent Stirton munkáin, aki Kongóban készített képeket. A megölt gorillát ábrázoló mélyen tragikus képével leírja az egész emberiséget: nincs remény, már soha nem lehet jóvátenni semmit. A sorozatát már ebben a hangulatban kénytelen nézni az ember, a „várakozásnak” megfelelő képek egyike azonban enyhíti a borzalmat, a beállított fotó egy pop-artos ikon. Szép, fiatal, szikár tekintetű fekete férfi cowboy kalapban ül az asztalnál félrebillentett fejjel, elöl, az asztal közepén napszemüveg, jobbra, balra a sarkokon mobil, a talán hozzájuk tartozó két testőrkinézetű uzival a férfi mögött két oldalt, kicsivel hátrébb áll, mögöttük firkált fal, La Justice kezdetű felirat olvasható. Viccesen esztétizáló fotó, már-már nevetnünk kell a háborúsdi kisstílűségén. A zsűri hasonló szándékát érhetjük tetten néhány más képnél is, így a Tudomány kategória díjazott, 15-szörösre felnagyított tengeri élőlényekről készült színes fotóján Miro festményére lehetett ráismerni. Felismerhető persze a Kiállítás hagyományos válogató elve is az elhíresült pillanatokat megörökítő funkcionális fotókon, amelyek nem mutatnak túl magukon (netán magukat sem mutatják: John More Vezetőhír kategóriás nyertes képe Benazir Bhutto tragikus halálának pillanatában készült, ám tájékoztató nélkül ringlispílt vélnénk, vaktában). Ezek a fajta fotók rövid ideig érdekesek, aztán legfeljebb bekerülnek az idő iratmegsemmisítőjébe – a történelemkönyvekbe. A művészieskedő sportfotókat (bár van köztük figyelemre méltó is, a többség láttán hosszan lehetne taglalni a kategória buktatóit), az untig ismételt természetfotókat hamar kidobja az agy, de a néhány arra érdemes örökre megmarad.