Csalárdtörténet Proics Lilla (2009-04-28 09:54:38) A tavalyi fesztivál bemutatott három drámát, aminek mintegy folytatásaként az érdeklődők idén is megismerkedhettek két kortárs holland színdarab szövegével. Judith Herzberg darabjának magyar címe: Seb. Izgalmas lenne tudni, hogy a színházba járók mit gondolnak a dramaturgiáról, a dramaturgokról. Izgalmas lenne tudni, a színházcsinálók mit gondolnak ugyanerről. Pavis szerint a dramaturgiai elemzés arra kíván rávilágítani, hogyan alakul át a drámai szöveg színpadivá. Nálunk pedig a dramaturg, ahogy látom, a szabadidejében kortárs darabokat olvasó ember, aki – ha a szöveget gondozott, füves pályának gondoljuk és a rendezőt gerelynek – a hajítás. A felolvasószínház a dramaturgok hobbi-műfaja. Aki nézőként igyekszik minél több – jellemzően fesztiválok alkalmával tartott – felolvasáson részt venni, az néhány élvezetes, jó néhány a színészeknek köszönhetően élvezetes, és sok mérsékelten élvezetes darabismertetést láthatott már. Őszintén értetlenkedem, miért is nem vágnak bele dramaturgok maguk egyet –egyet megrendezni, mert aki évek óta dolgozik, pláne több rendezővel, társulattal, annak kialakul annyi gyakorlata, amivel le tud vezényelni egy felolvasást, illetve az azt megelőző kurta kis próbafolyamatot (a munka javát úgyis ő végzi). Ez a megoldás sokkal inkább lehetne a szövegre, a szövegértelmezésre fixáló, mint egy rendezői munka, amely szellemes, ötletes színpadi megoldásokkal él. Forgács Péter munkája ugyancsak dicséretes, szemmel láthatóan a színészekkel jól együttműködve dolgozott, és helyenként tetten is volt érhető a szöveget előtérbe helyező gondolkodás, ám többségében színpadi eszközöket használt (az egyik színésznek például tele volt a gatyája, mármint szöveggel, és ez mókás volt, élvezetesebbé tette a dolgot, de így nem a szöveget mutatta be): ami sokkal inkább vázlat, tanulmány egy majdani rendezéshez, semmint felolvasószínház. Persze nem rádiójátékra vágyom, sőt. Egy kedves megoldást láttunk erre vonatkozóan (nyilván a rendező találta ki): az egyik nyugtalan anya-fiú párbeszédet a szétszabdalt papírcsíkokért egyesével felugráló fiú aktivitása és az anya kincseivel körülvett ücsörgése emelte ki a szövegből. A címet nem sikerült megértenem, illetve néhány ügyetlen mondat is megütötte a fülemet (persze nem nyelvhelyességi, hanem mondjuk, ki beszél így: „ne tedd magad nevetségessé”, miközben egy élő, mondható, sőt sokszor szellemes szöveget hallottunk), de ez – csak sejtem, mennyi munka után – szóra sem érdemes, nem is vár senki százas szöveget, csak megpróbálom komolyan venni magam. A sztori egy család története, átlagos, nagyon is átlagos (különösen élvezetes az ironizálás azzal, miért és mitől is mások ők, mint a többiek). Van szeretés, egymás segítése, összetartás, tisztelet, a múlt dicső becsülése, a már felnőtt gyermekek együttlétének öröme; aztán a család élete idővel egyre áttetszőbbé válik, és mintha már minden az ellenkezőjére fordulna, sőt eljutunk oda, mintha semmi értelme nem lett volna az egésznek. A család szimbolikus figurája az anya. Hogy mi a sorsa?